„Anya, ugye te örökké velem leszel?!” – teszi fel a kérdést sok kisgyermek csillogó, reménykedő szemmel, és ártatlanságukban nem is sejtik, hogy az emberi lét egyik legnagyobb félelmére tapintanak éppen rá…
Suskó Nikoletta írása
– „Anya, ugye te örökké velem leszel?!” – teszi fel a kérdést sok kisgyermek csillogó, reménykedő szemmel, és ártatlanságukban nem is sejtik, hogy az emberi lét egyik legnagyobb félelmére tapintanak éppen rá.
– S ki bírna erre a kérdésre nemet mondani? – teszem fel én is minden évben a kérdést felnőtt diákjaimnak. – Na de hogyan is vagyunk mi ezzel? Beszélgetünk-e párunkkal, gyermekeinkkel, szüleinkkel, barátainkkal a halálról? – folytatom a gondolatot, s közben az osztályteremben ránk száll a puha csend, kicsit körénk szűkül a világ, hangom lágyan távolodik a diákoktól, mert helyét átveszi az emlékezés.
Annál inkább fontos, hogy foglalkozzunk a halállal, minél jobban eltávolodik tőlünk. Amikor már szinte olyan erős a társadalmi illúzió, hogy halhatatlannak hisszük magunkat, akkor még nehezebb ezt a tabut feltárni, ezt a hallgatást megtörni. Manapság mennyire engedjük magunkhoz közel a halandóságot, halált? Vagy akár más egyéb veszteséget? Mennyire engedjük egyáltalán meg magunknak a gyászt, az elengedést? Adunk-e időt a lezárásnak?
Minden veszteség esetén elindul lelkünkben a gyászmunka, legyen az egy tragikus haláleset; de válás, szakítás, költözés, munkahely elvesztése/ váltása esetén is. Minden olyan élethelyzet aktiválhatja bennünk a gyászt, mely során azt éljük meg, hogy valamit, ami addig fontos volt számunkra el kellett engednünk. Vannak társadalmilag elfogadottabb krízis helyzetek, mikor a közösség megengedőbb, türelmesebb a szomorúsággal, beszűküléssel kapcsolatban. Ilyenkor talán a szembenézés, megküzdés folyamata is természetesebben alakulhat. De sajnos vannak helyzetek, mikor azt éljük meg, hogy a környezetünk nem érzi át a fájdalmunkat, veszteségünket, lekicsinyli, bagatellizálja az érzéseinket és inkább azt üzeni: „Ugyan már! Ettől vagy annyira oda? Nem is volt az olyan komoly, majd jön más. Bezzeg amikor én…” – és már bizonygatják is, mennyivel nehezebb élethelyzeteken vannak már túl. De jó, ha tudjuk, a veszteségre is igaz, hogy fölösleges méricskélni, kinek nagyobb a fájdalma, kinek rosszabb? Forduljunk megértéssel a krízisben lévő felé.
A gyászmunka egy olyan folyamat, mely segítségével megélhetjük a hiányt, a kétségbeesést, a dühöt, a fájdalmat, a szomorúságot, majd a végén, ha nem akadunk el benne, akkor eljutunk az elengedéshez, a fájdalom feldolgozásához, mikor már úgy tudunk az adott személyre, eseményre visszaemlékezni, hogy nem roppanunk bele, talán már hozzáférhetővé válnak a pozitív, vicces emlékek is. A gyászmunka végére integrálni tudjuk a korábban megélt jó és rossz érzéseket, emlékeket és az emlékezés egy következő szintjére emelhetjük érzéseinket. A gyászmunkában sohasem a felejtés a cél. Miért is kellene elfelejteni, kitörölni egy élményt az életünkből? Inkább „jól dolgozzuk meg” és építkezzünk belőle!
Bátorság kell ahhoz, hogy megéljük érzéseinket, pláne, ha azok nehezek és fájdalmasak. De megéri bátornak lenni. Ne féltsük a környezetünket, hogy vajon elbírják-e a mi fájdalmunkat? Bátran beszélgethetünk a gyerekekkel is a veszteségekről, elmúlásról, halálról, természetesen érettségi szintjükhöz mérten, hogy megértsék. Egy odafigyelő beszélgetéssel nem fogunk ártani gyermekünknek, engedjük meg, hogy addig kérdezzenek, amíg csak kérdéseik vannak az adott dologgal kapcsolatban. Nem kell elrejteni a szomorú érzéseket a gyerekek elől, vagy titokban elbújva sírni. Érzékeny receptoraikkal úgyis megérzik, hogy anya, apa valamiért nagyon szomorú. És azok a dolgok, amikről nem lehet beszélni, nagyon torokszorítóak; félelmeket, szorongást generálhatnak a gyermekben, melyről ugye beszélni sem mer, mert úgy tapasztalja: nem lehet.
S vajon mit tanítunk a gyermekeinken az érzelmek, a fájdalom, szomorúság megéléséről, feldolgozásáról, ha rajtunk azt látják, hogy elrejtjük, elfojtjuk, tabusítjuk saját érzéseinket?
Fontos arról is beszélni, hogy van olyan, mikor beleragadunk, elakadunk a gyászunkban. Tapasztalataink szerint szeretett személy halála esetén felnőtteknél körülbelül 1 év, gyerekeknél akár 4-6 év is lehet a gyászfolyamat. Ha ezen időtartamon túl is nagyon intenzíven van jelen a fájdalom, a beszűkülés, ha a szomorúság erősen kihat életünk egyéb területeire is (társas kapcsolatok, munka stb.) akkor érdemes szakemberhez fordulni, aki tovább segíthet minket a megakadt gyászban.
S végül a sok-sok gyásszal foglalkozó könyv közül hadd ajánljam Singer Magdolna: Vigasztalódás a gyászban című alkotását, melyben a szerző személyes történetek és a mindennapokban alkalmazható gyakorlatok segítségével vezeti az olvasót a veszteségek útján.