Ezen egyszerű kérdés hatása, értelmezése hatalmas változásokon ment végig az elmúlt évtizedek, évek során. A szégyenteljes megbélyegzéstől eljutottunk abba a korba, mikor elkezdtük megérteni azt, hogy a testünk mellett bizony a lelki egészségünkért is tenni kell. És mindeközben szép lassan kiforrta magát a pszichológia tudománnyá, megharcolt a maga létjogosultságáért, és ötvözve a gyökereit – vallás, filozófia és orvoslás – egyenértékű kezelési módszerré vált sok-sok probléma esetén.

Talán mondhatjuk, hogy soha olyan népszerű a pszichológia nem volt, mint napjainkban: az egyetemeken stabilan óriási a túljelentkezés; a sorozatokban már nem csak egy-egy alig megjegyezhető mellékszereplője a pszichológus, hanem forgatókönyvek sora épül a karakterére. Magyarországi példáért sem kell ez ügyben messzire menni, lásd a Terápia című sorozatot, mely három évadot élt meg, nem várt sikereket hozott és még pszichológus szemmel is nagyon korrekten mutatja be a terápiás folyamatot. Sőt megkockáztatom, hogy annyira hitelesen mutatja be a folyamatokat, hogy akár edukatív jelleggel is nézhető, ajánlva így azoknak, akik érdeklődnek a „pszichológusság” iránt.

A pszichológia a sorozatokban mégsem elsősorban úgy jelenik meg, mint a magyar sorozatban, hanem sokkal inkább a kriminalisztikához kapcsolódva, bűnelkövetőkkel foglalkozva. Ősi vágya az embernek, hogy megértse a másik ember működését, hogy megfejtsük a borzongató titkot hogyan képes valaki olyan szörnyű bűntettek elkövetésére? Amennyire félünk odanézni, olyannyira kis is kukucskálunk az ujjaink közül a rémisztő jeleneteknél…

S a mások megértésnek vágyától eljutottunk oda, hogy egyre inkább saját magunk működését is szeretnénk megérteni. Egyre kíváncsibbak vagyunk, hogy vajon miért ismétlődnek meg velünk dolgok, vajon miért nem tudunk nemet mondani adott helyzetekben, hogyan tudnánk javítani párkapcsolatunkon stb.?

S visszatérve a kezdő kérdéshez:

Gondoltál már arra, hogy pszichológushoz fordulj?

ha egy barátunk ezt a kérdést teszi fel nekünk, talán már nem azzal vágunk vissza, hogy „De hát nem vagyok én hülye!”, hanem elkezdhetjük közelebb engedni magunkhoz a gondolatot: talán hasznos lenne szakemberhez fordulni?

Miért érdemes pszichológushoz fordulni?

Mert van olyan, amikor egyszerűen csak arra eszmélünk, hogy valami nem stimmel. Velünk vagy az életünkkel? Ki tudja… Hogyan kerültem ebbe a helyzetbe? Van-e még kiút? Képes vagyok-e még változtatni? Ezek a szorongató kérdések, egy szorongató helyzetben olykor még mélyebbre húznak bennünket. Ilyenkor érdemes pszichológushoz fordulni, aki elfogadó, nem ítélkező, nem okoskodó módon áll a kérdésekhez, krízisekhez, kétségekhez. Segít a káoszban letisztázni a következő lépést és rátalálni a segítségkérő saját válaszaira, megoldásaira.

A pszichológusunk nem a barátunk, nem a családtagunk, egészen más szemszögből tud ránézni a problémáinkra. A pszichológussal folytatott beszélgetés nem hasonlítható a barátainkkal való beszélgetéshez. A pszichológus szolgáltatást nyújt és nem is vár el kölcsönös figyelmet, míg a barátainkkal akkor működőképes hosszútávon a kapcsolat, ha kiegyensúlyozottan kapunk én adunk is. A pszichológus abban az 50 percben csak ránk figyel, s legjobb tudása szerint arra törekszik, hogy megértsen minket, a nehézségeinket, kérdéseinket; és meglássa a mélyebb összefüggéseket az életünkben, melyek akár az általunk megélt problémákhoz, tünetekhez vezethettek.

Laikusként olykor nehéz lehet eligazodni a rengeteg szakember között.

Kihez forduljak a problémámmal?

A legtöbb magánpraxissal rendelkező pszichológusnak van weboldala, így érdemes tájékozódni, ki milyen területtel foglalkozik, s az sem utolsórendű dolog, hogy meglátva fényképét szimpatikusnak találjuk-e? Mit gondolunk, tudnánk-e vele dolgozni a problémáinkon? A kliens és a pszichológus között kialakuló szimpátia nagyon fontos alapja a konzultációnak, hiszen hozzájárul a bizalom, a biztonságos tér megéléséhez, mely térben megtapasztalhatjuk: nincs mit szégyellnünk, bármiről beszélhetünk, hiszen pszichológusnál vagyunk.

Az eredeti cikk ITT olvasható.

A sikernek ára van, nem titka

Szerző: Suskó Nikoletta, 2019.12.31.

Újra a kezdeteknél vagyunk, már megint van egy esélyünk, hogy ez az évünk más legyen, mint az eddigiek, hogy az évek óta dédelgetett terveinket megvalósítsuk. Ilyenkor annyira jól eső elringatózni abban a tudatban, hogy változtatni fogunk! Mert most fogunk! Most tényleg! Tényleg? Tényleg, de azért nem árt, ha átgondoljuk…

A legnépszerűbb újévi fogadalmak a kinézetre (lefogyunk-meghízunk-izmosodunk-megnővünk-összemegyünk), családra (több időt töltünk párunkkal, gyerekeinkkel, szüleinkkel) és anyagiakra (több pénz, utazás, ingó és ingatlan vagyon) vonatkoznak. De mi kell ahhoz, hogy ezek a szinte közhelyes fogadalmak a mi valóságunkká váljanak? Miért sikerülhetnek vagy miért nem?

Ha komolyan változtatni szeretnénk, és nem csak a pezsgő mámorában mondunk valamit gyorsan mi is éjfél után 3 perccel, akkor először is a lehető legpontosabban, részletesen meg kell határoznunk, hogy mit szeretnénk elérni. Egy hosszútávon is működőképes, reális stratégiát kell kidolgoznunk, majd napi szinten tenni a sikerért. Lépésről lépésre! Hibás az a gondolkodás, hogy minél gyorsabban akarjuk megszerezni a sikert. Értem én, hogy most ebben a korban élünk, de ha van lehetőségünk elbeszélgetni olyan emberekkel, akik sikereket értek el bizonyos dolgokban, akkor ők el fogják mondani, hogy a sikerhez kitartással, hittel, meggyőződéssel és tettekkel jutottak el. Hosszú évek alatt bejárták az utat. Nehéz ez, mert sokszor csak a végkifejletet észleljük, de a kulisszák mögé igen ritkán látunk be, hogy mi az ára ennek a sikernek? S ahelyett, hogy meglátnánk az erőfeszítést, sajnos hajlamosak vagyunk mások sikereiről negatív felhanggal nyilatkozni. (Lásd önkiszolgáló torzítás elmélete, miszerint a saját sikereinket hajlamosak vagyunk magunknak tulajdonítani, a saját kudarcainkért viszont gyakran másokat vagy helyzeteket okolunk. Ellenben, ha másokról gondolkodunk, akkor pont fordítva észleljük: sikereiket inkább külső tényezőknek tulajdonítjuk, míg kudarcaikért őket tesszük felelőssé. Egyszerű, nagyon emberi dolog ez. Érdemes azonban néha „elcsípni” és megvizsgálni ezeket az automatikus gondolatokat is.)

Csak gondoljunk bele, ha például fogyni szeretnénk, de nem tennénk ezért napi szinten, hosszú távon, akkor vajon érnénk el sikereket? Ha több minőségi időt szeretnénk eltölteni a szeretteinkkel, de ugyanúgy élnénk a mindennapjainkat, ahogy korábban, akkor vajon létrejönne a változás? Hát nem.

De akkor, hogy is van ez? Miért nem sikerül olykor végig vinnünk az elhatározásinkat? Önmagunk ellenségei lennénk? Bizonyos értelemben igen, méghozzá negatív automatikus gondolataink (Dr. Aaron Beck elmélete) által, melyek úgy befolyásolnak bennünket, hogy igazából észre sem vesszük. Íme egy hiedelemkör lépcsőfokai, hogy felismerhessük, mikor önmagunk ellen dolgozunk:

1. Elkezdünk abban kételkedni, hogy a cél eléréséhez birtokában vagyunk a szükséges képességeknek.
2. Ha az elsőn túljutunk, elkezdünk azon gondolkodni, hogy a kitervelt stratégiánk úgysem lesz célravezető.
3. Ha valahogy átvergődjük magunkat az első két félelmen, akkor elkezdhetünk azon agyalni, hogy talán túl nagy erőfeszítést jelentene, túl nagy áldozatot kellene meghoznunk a siker érdekében.
4. És végül mindent összegezve „ráébredünk” arra, hogy hiába is vannak meg a képességeink, hiába van jó stratégiánk, hiába vállaljuk be az erőfeszítést, mindez mégsem hozna sikert.

Lássuk be, így nem túl nehéz elbukni.

De, ha már ezeket felismertük, akkor változtatni is tudunk rajta. A lényeg, hogy a saját működésünket, saját hiedelmeinket tegyük nagyító alá és lépésről-lépésre szedjük szét, hogy aztán lépésről-lépésre felépíthessük valódi céljainkat, melyek már tudatosságra épülnek s nem torzított hiedelmek befolyásolják.

Sokat hangoztatott szlogenje ez rohanó világunknak. Gombamód nőnek ki azok a módszerek, melyek azt hangsúlyozzák: tudatosítsd a pillanatot, a tapasztalatokat, légy jelen, s attól jobb lesz neked…

Azt gondolom, nem véletlen, hogy „újra felfedeztük” a tudatosítás módszerét, hogy ekkora igény van ezen tanokra, hiszen a fogyasztói társadalom által diktált tempót a lélek képtelen lekövetni. Végig szaladunk úgy egy napon, egy héten, hogy emlékeink is alig vannak róla. Ha folyton valaki/ valami után rohanunk, akkor hogyan tudjuk megfigyelni a tájat? Sehogy. Hogyan tudnánk elmesélni, mit is láttunk rohanás közben? Sehogy. Pontosan ezt éljük meg a mindennapok során is, és az ettől való szenvedés megsokszorozódik a közösségek által, mert ha a család minden tagja kapkod, rohan, másra figyel, felszínesen figyel, akkor eluralkodik rajtunk az érzés, hogy még inkább fokozzuk a tempót, hátha akkor lesz egy szusszanásnyi időnk a „kör lefuttával”. Hát nem lesz. És itt be is zárul az ördögi kör.

Egyszerűen nincsen más megoldás: be kell húzni a kéziféket. Mi a jó hír? Ha szerencsénk van, mi magunk fékezünk és állunk le. Mi a rossz hír? Ha mi nem változtatunk, akkor nagy eséllyel majd az „élet” satufékez a maga bárdolatlan módján.

Tapasztalataim szerint az 50-es korosztálytól lefelé a „nem rohanást” már tanítani kell. Mesélni, beszélni róla, mert Hofi Géza örökzöldje már ritkán cseng a fülekben: „Lazítani, próbálj meg lazítani, nem győzlek tanítani, hogyan csináld. Kell egy kis áramszünet, időnként mindenkinek, és aztán megint mehet minden tovább.”

Na jó, de akkor mit tehetünk? Menjünk betegszabira? Utazzunk el? Vegyünk ki a munkából egy-egy napot? Jól hangzik, de hosszú távon nem segít. Sok-sok példát lehetne hozni, számomra az autóvezetés hozta el az átütő felismerést, miszerint a vezetésben nincsen olyan, hogy kifújom magam, nem figyelek már oda, mert mindjárt odaérek. Egészen addig, míg le nem parkolok, be nem húzom a kéziféket és le nem állítom a motort, addig tartani kell a fókuszt, amíg még „van egy méter”, addig bármi történhet és nem jelenthetem ki, hogy odaértem. Az, hogy mindjárt odaérek, az pedig egy üres mondat; ha a célba érés előtt 5 méterrel koccanok, akkor nem értem oda. Ennyi. Nagyon jelen kell lenni. És ezzel el is érkeztünk a lényeghez: jelen kell lenni a pillanatban. Hm… De hát jelen vagyunk… vagy mégsem?

Most, ebben pillanatban, aki olvasod ezeket a mondatokat, játsszunk egyet! Csukd be a szemed és gondold végig mit csinálsz… Majd továbbra is csukott szemmel, gondold végig, vajon milyen ruha van rajtad, milyen tárgyak vesznek körül… Ha éppen egy munkát hagytál abba, hogy kicsit megpihentesd az elméd, akkor vajon mi volt az utolsó munkafolyamat, amire emlékszel? Végy egy mély levegőt és vizsgáld meg, milyen illatokat érzel? Milyen neszeket, zajokat hallasz éppen? Érzel-e valamit a testedben? Nyisd ki a szemed és mozogj nagyon-nagyon lassan, figyeld meg közben a testérzeteidet, a gondolataidat. Tartsd a fókuszt azokon a dolgokon, amiket az itt és mostban tapasztalsz. Ehhez hasonló gyakorlatokkal újra taníthatjuk elménket, edzésben tarthatjuk, és ezáltal könnyebben tudjuk majd „kisöpörni” a felesleges, túlterhelő gondolatainkat.

A jelenben levés, tudatosítás nagyon egyszerű gyakorlat, könnyen elsajátítható. A nehézségét az adja, hogy elszoktunk tőle, hiszen szembe megy a fogyasztói társadalom elvárásaival, tempójával. Csak meg kell tapasztalunk, hogy a világ nem tipor el minket, ha egy kicsit leállunk, kiállunk a futóversenyből és elszürcsölünk egy kávét. Mert megtehetem. Mert megteheted.

„Anya, ugye te örökké velem leszel?!” – teszi fel a kérdést sok kisgyermek csillogó, reménykedő szemmel, és ártatlanságukban nem is sejtik, hogy az emberi lét egyik legnagyobb félelmére tapintanak éppen rá…

Suskó Nikoletta írása

– „Anya, ugye te örökké velem leszel?!” – teszi fel a kérdést sok kisgyermek csillogó, reménykedő szemmel, és ártatlanságukban nem is sejtik, hogy az emberi lét egyik legnagyobb félelmére tapintanak éppen rá.

– S ki bírna erre a kérdésre nemet mondani? – teszem fel én is minden évben a kérdést felnőtt diákjaimnak. – Na de hogyan is vagyunk mi ezzel? Beszélgetünk-e párunkkal, gyermekeinkkel, szüleinkkel, barátainkkal a halálról? – folytatom a gondolatot, s közben az osztályteremben ránk száll a puha csend, kicsit körénk szűkül a világ, hangom lágyan távolodik a diákoktól, mert helyét átveszi az emlékezés.

Annál inkább fontos, hogy foglalkozzunk a halállal, minél jobban eltávolodik tőlünk. Amikor már szinte olyan erős a társadalmi illúzió, hogy halhatatlannak hisszük magunkat, akkor még nehezebb ezt a tabut feltárni, ezt a hallgatást megtörni. Manapság mennyire engedjük magunkhoz közel a halandóságot, halált? Vagy akár más egyéb veszteséget? Mennyire engedjük egyáltalán meg magunknak a gyászt, az elengedést? Adunk-e időt a lezárásnak?

Minden veszteség esetén elindul lelkünkben a gyászmunka, legyen az egy tragikus haláleset; de válás, szakítás, költözés, munkahely elvesztése/ váltása esetén is. Minden olyan élethelyzet aktiválhatja bennünk a gyászt, mely során azt éljük meg, hogy valamit, ami addig fontos volt számunkra el kellett engednünk. Vannak társadalmilag elfogadottabb krízis helyzetek, mikor a közösség megengedőbb, türelmesebb a szomorúsággal, beszűküléssel kapcsolatban. Ilyenkor talán a szembenézés, megküzdés folyamata is természetesebben alakulhat. De sajnos vannak helyzetek, mikor azt éljük meg, hogy a környezetünk nem érzi át a fájdalmunkat, veszteségünket, lekicsinyli, bagatellizálja az érzéseinket és inkább azt üzeni: „Ugyan már! Ettől vagy annyira oda? Nem is volt az olyan komoly, majd jön más. Bezzeg amikor én…” – és már bizonygatják is, mennyivel nehezebb élethelyzeteken vannak már túl. De jó, ha tudjuk, a veszteségre is igaz, hogy fölösleges méricskélni, kinek nagyobb a fájdalma, kinek rosszabb? Forduljunk megértéssel a krízisben lévő felé.

A gyászmunka egy olyan folyamat, mely segítségével megélhetjük a hiányt, a kétségbeesést, a dühöt, a fájdalmat, a szomorúságot, majd a végén, ha nem akadunk el benne, akkor eljutunk az elengedéshez, a fájdalom feldolgozásához, mikor már úgy tudunk az adott személyre, eseményre visszaemlékezni, hogy nem roppanunk bele, talán már hozzáférhetővé válnak a pozitív, vicces emlékek is. A gyászmunka végére integrálni tudjuk a korábban megélt jó és rossz érzéseket, emlékeket és az emlékezés egy következő szintjére emelhetjük érzéseinket. A gyászmunkában sohasem a felejtés a cél. Miért is kellene elfelejteni, kitörölni egy élményt az életünkből? Inkább „jól dolgozzuk meg” és építkezzünk belőle!

Bátorság kell ahhoz, hogy megéljük érzéseinket, pláne, ha azok nehezek és fájdalmasak. De megéri bátornak lenni. Ne féltsük a környezetünket, hogy vajon elbírják-e a mi fájdalmunkat? Bátran beszélgethetünk a gyerekekkel is a veszteségekről, elmúlásról, halálról, természetesen érettségi szintjükhöz mérten, hogy megértsék. Egy odafigyelő beszélgetéssel nem fogunk ártani gyermekünknek, engedjük meg, hogy addig kérdezzenek, amíg csak kérdéseik vannak az adott dologgal kapcsolatban. Nem kell elrejteni a szomorú érzéseket a gyerekek elől, vagy titokban elbújva sírni. Érzékeny receptoraikkal úgyis megérzik, hogy anya, apa valamiért nagyon szomorú. És azok a dolgok, amikről nem lehet beszélni, nagyon torokszorítóak; félelmeket, szorongást generálhatnak a gyermekben, melyről ugye beszélni sem mer, mert úgy tapasztalja: nem lehet.

S vajon mit tanítunk a gyermekeinken az érzelmek, a fájdalom, szomorúság megéléséről, feldolgozásáról, ha rajtunk azt látják, hogy elrejtjük, elfojtjuk, tabusítjuk saját érzéseinket?

Fontos arról is beszélni, hogy van olyan, mikor beleragadunk, elakadunk a gyászunkban. Tapasztalataink szerint szeretett személy halála esetén felnőtteknél körülbelül 1 év, gyerekeknél akár 4-6 év is lehet a gyászfolyamat. Ha ezen időtartamon túl is nagyon intenzíven van jelen a fájdalom, a beszűkülés, ha a szomorúság erősen kihat életünk egyéb területeire is (társas kapcsolatok, munka stb.) akkor érdemes szakemberhez fordulni, aki tovább segíthet minket a megakadt gyászban.

S végül a sok-sok gyásszal foglalkozó könyv közül hadd ajánljam Singer Magdolna: Vigasztalódás a gyászban című alkotását, melyben a szerző személyes történetek és a mindennapokban alkalmazható gyakorlatok segítségével vezeti az olvasót a veszteségek útján.